Rendkívül demoralizáló, hiteltelenítő az a nem ritka gyakorlat, amely az igazán nagy összegű támogatások sok esetben teljesen szubjektív, „személyre szabott” odaítélésétől, a tényleges eredményeket nélkülöző felhabosított beszámolók következmények nélkül való elfogadásáig terjed. Ez az igazi nemzetvesztés – írja Falus András Széchenyi-díjas immunológus az fn.hu korrupcióról szóló sorozatában.  

Aki csal, annak nem az a büntetése, hogy rájönnek, mert gyakran sosem nem derül ki a valótlanság. Az igazi büntetése a csalónak, hogy ő többet nem tud már másnak hinni. (Egy amerikai barátom gondolata a nyolcvanas évekből.)

A hazai és nemzetközi tudományos kutatás és a felsőoktatás világában élve az elmúlt évtizedeket, tudom, hogy a kereslet és a kínálat itt is lényeges tényező, ha másképp is, mint a gazdasági életben. Persze hogy nem baj, ha valamit olcsóbban vehetünk meg, végül is nagyon érdekes darabokra lehet a tudományos turkálókban is lelni. Gyönyörű, eredeti újrafelfedezéseknek vagyunk tanúi egy-egy, a maga korában kevésbé divatos folyóirat elfelejtett cikkét újraolvasva, nagyszerű „aha élményekben” részesülhetünk. Ha azonban a kínálati oldalon produkál a tudományos kutató valami „lelakott” portékát, hát az bizony az ember hitelességét csorbítja. És a hitelesség bizony fizetőeszköz, konvertálhatatlan valuta a tudomány világában.

Hitelesség és tudománypolitika

Hitelesség. A nagy nemzetközi tudományos piacon hatalmas kutatói tömeg hömpölyög. Régi, patinás iskolák mellett vadonatúj munkacsoportok jelennek meg, arcok, nevek, kulcsszavak repkednek a tudományos cybertérben. Hagyományos iskolák válnak anakronisztikussá pillanatok alatt, és hónapok alatt új trendek jelennek meg, divatok, ha úgy tetszik. Minderre ráépül a kétségtelen „publish or perish” (finoman szólva: közölj vagy szűnj meg) kényszere, hogy „el kell adni” a közleményeket, ezeknek impakt - hatékonyságértékük van. Minél többen olvassák a folyóiratot, annál többen idézik azt saját munkájukban, és minél többen idézik, annál magasabb az impakt értéke.

Nyilvánvalóan ezen tudományos kiadványok szerkesztői jobban válogathatnak, csak a legkiválóbb, legeredetibb kutatásokat közlik le. Az idézettség, a közölt cikkek impakt értékét számolja a szcientometria, a tudományos teljesítmény egyfajta mérési eljárása. Mert bizony a tudományos karrier során mérnek is, összesített impaktot, idézettséget, egyenletes teljesítményt, vezetői szerepet, megszerzett pályázatot, stb. Versenyszféra ez is, az bizony a javából, hiszen a paraméterek elismerést, kinevezést, anyagi támogatást, ösztöndíjak, címek sorsát határozzák meg. Lehet ezt mechanikusan, de körültekintően is végezni, hiszen nyilvánvaló, hogy a „beparaméterezett” kutató habitusa, iskolateremtő képessége, személyisége is nagyon lényeges értékelési tényező kell hogy legyen. Ha értelmesen, rátekintően és a szakterület kellő ismeretében mérünk, ez nagyjából – nem abszolutizálva a szcientometriát - rendjén is van így. Ebből a versenyhelyzetből azonban óhatatlanul következik, hogy a karriernyomás, a sürgető kényszerek, vagy csupán a feltűnési hiúság bizony nemtelen eszközök alkalmazására, torzításokra, mondjuk ki, csalásokra is késztethetnek.

Az alábbi gondolatok nem a mindenhol és mindenkor előforduló egyedi etikátlanságokról szólnak, hanem azokról a jól vagy kevésbé jól működő társadalmi rendszerekről, amelyek csökkentik vagy éppen hogy vonzóbbá teszik ezt a kísértést.

Hatalmas felelőssége van a mindenkori kormányszintű tudománypolitikának. Nem járunk messze az igazságtól, ha hazánkban nem a tudománypolitika hibáiról általában, hanem a koherens, kiszámítható, átlátható, kormányokon átnyúló tudománypolitika hiányáról beszélhetünk. Tudniillik azt a kampányszerű kapkodássorozatot, azt a lobbista, improvizatív voluntarizmust, azt a szlogenekkel, lózungokkal hígított áltevékenységet, ami a rendszerváltozás utáni éveket rövid kivételekkel jellemezte, szerintem nem tekinthető tudománypolitikának.

Az improvizációnak addig van létjogosultsága, ameddig az gyorsaságával, bátorságával a kreativitást, a gondolati szabadságot, új trendek mielőbbi érvényesülését segíti. Jó példa erre az a tény, hogy egy-egy kutatói csapat ugyanazzal a témával (és jó esetben ugyanazzal a beszámolóval - helyenként „copy-paste” eljárással több helyre is pályázhat, nincs tematikai egyeztetés a pénzosztó intézmények között. Annak a kiszámíthatatlan tétovaságnak, ahol a kutatónak lokális (regionális, szakterületi) lobbiérdekek, ne adj' isten! politikai tetszés előtt kell illetnie magát, legfeljebb ideig-óráig tartó jövője van. Kissé szkeptikusabban, így kellene ennek lennie, gyorsan ki kellene derülnie, hogy ez a tudományirányítási „bénázás” hatalmas veszélyeket rejt magában.

A Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek szinte egyedül állnak a tudományirányítás tartalmi oldalán. A felsőoktatásnak, doktorképzésnek ez is eminens feladata, az Akadémiának, mint a nemzet „tanácsadójának” pedig a legfőbb dolga. Tehát nem más, mint kortól, társadalmi beágyazottságtól, politikai meteorológiától, sőt még múló divatoktól is függetlenül, a legújabb, legkorszerűbb nemzetközi trendek érzékeny felismerése, vonzó kommunikációja és a hazai, nemzetközi realitásokat figyelembe vevő bevezetése. A feladatok közé tartozik a nemzetközi tudományos normák egyértelmű bemutatása, a lehető legmagasabb színvonal folyamatos biztosítása. A Magyar Tudományos Akadémia vezette be a Lendület programot, amely elsősorban a külföldről hazatérni kívánó fiatal tehetségeknek ad hazai szinten nagyon jelentős támogatást tudományos önállóságuk itthoni megvalósítására. Emellett az MTA részvételével folyik a NEKIFUT program, amely a hazai infrastruktúrák térképének elkészítésével teszi átláthatóbbá, szervezettebbé a hazai kutatást. Az MTA köztestületként való működési mozgástere azonban korlátos, igazán eredményes nemzeti tudományirányításhoz a mindenkori politikai akarat egyetértésére, aktív támogatására van szüksége. Mindezt meggondolt szakmaisággal, mindenki számára érthetően és őszinte egyenességgel kell tenni. Azaz hitelesen.

Világszínvonal és „brüsszeliánizmus”

Nézetem szerint a hitelességhez a mai magyar társadalomban a tudományok vonatkozásában elsősoron két prioritás szükségeltetik: az első a tudományok lehető legkiválóbb művelése, a második, a pályázati, értékelési rendszer újragondolása, lényegében újrateremtése.

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható!
Forrás: FigyelőNet